Lelki átalakulásaink
2011 október 20. | Szerző: keroe
A napokban beszélgetés közben felmerült a 60-70 évesek lelki válsága. Annak idején Bandi bácsitól azt hallottuk, hogy 20 évenként (emberöltőnkként) van egy identitásváltás. A 20-30 közötti a gyerekkor vége és a fiatalkor kezdete, a 40-50 közötti fiatalkor vége és középkor kezdete, a 60-70 közötti az időskor kezdete. A 80-90 közötti szépkor kezdete oly ritka volt 40 évvel ezelőtt, hogy erről nem beszéltünk. Ez persze nem általános, tolódik ide-oda. Ám mégis, életkörülményeink megváltozásával át kell fogalmaznunk magunkat. Normál esetben tudatosan és nem átsodródva egyik életállapotból a másikba. Természetesen újra csak saját megéléseimről beszélhetek, hiszen ezt ismerem. 😀
Általában azért nem vesszük észre ezeket az életciklus váltásokat, mert szinte mindenki ragaszkodik egy bizonyos szerephez, amit a felnőttkor küszöbén kialakít és azt viszi végig élete folyamán. De ez nem mi vagyunk. Anthony de Mellonak van egy nagyon elgondolkoztató kis tanmeséje ezzel kapcsolatban:
„ A kómában fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói szék előtt.
– Ki vagy te? – kérdezte egy hang.
– A polgármester felesége – válaszolta.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy.
– Négy gyermek anyja.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem, hogy ki vagy.
– Tanítónő vagyok.
– Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
És ez így ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy ment, hogy nem a megfelelő választ adta arra a kérdésre, hogy ki is ő.
– Keresztény vagyok.
– Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te.
– Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászorulókat.
– Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy.
Végül is megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult betegségéből, elhatározta, hogy utánajár, ki is ő. És ez nagyon megváltoztatta az életét.”
De Mello a történetet így kommentálja:
„A feladatunk az, hogy legyünk. Nem az, hogy valakik legyünk, vagy, hogy senkik se legyünk, mert ebből származik a kapzsiság és a becsvágy. Nem az, hogy ezek vagy azok legyünk – és így függővé váljunk; hanem csak az, hogy legyünk. „
A tudatváltás lélektana
Ismerjük a haldoklás lélektanát. A „halálos betegek”, akik alapvetően nem készültek fel még a tudatos átmenetre, átmennek egy pszichológusok által jól leírt folyamaton. Az én olvasatomban mindig felkészültnek kell lenni két okból: először, mert aki felvállalta a megszületést, az felvállalta a meghalás kockázatát is, másodszor, mert aki nem a halál jelenlétében él, az mindig félni fog élni.
Tehát a folyamat lépései:
1.Elutasítás 2. Düh 3. Alkudozás 4. Depresszió 5. Belenyugvás vagy elfogadás
Tapasztalatom szerint ugyanezek a fázisok figyelhetők meg egy-egy életciklusváltás, vagyis lelki meghalás során is.
1. Elutasítás
20-30 évesen: nem, én még nem akarok felnőni, nem akarok felelősséget vállalni, nem akarok a szüleimtől elköltözni, nem akarok elköteleződni valaki mellett, nem akarok gyereket nevelni, nem tudom mit is szeretnék csinálni, hisz nem ismerem magam.
40-50 évesen: még fiatal vagyok, nem öregszem, legfeljebb a gyerekeim; még nem akarom tudomásul venni, hogy fárad a testem-lelkem, még nem is éltem, még tele vagyok energiával; ha tükörbe nézek, még nincsenek is ráncaim (na persze, szemüveg nélkül 😀 ), még sokat tudok dolgozni és jól (na persze, csak a fiatalok suttognak a hátam mögött, hogy milyen ósdi, lassú vagyok 😀 ).
60-70 évesen: nem akarok még nyugdíjba menni, nem kell még engem leírni, nem akarok szembenézni azzal, hogy közelebb vagyok a végéhez, mint az elejéhez, nem akarok számadást készíteni, hogy mi értelme volt az egésznek, mit hagyok magam után, nem akarom, hogy megszünjön az a szerep, amit énnek éltem meg.
80-90 évesen: nem akarom látni a testi összeesésemet, nem akarok csak magammal foglalkozni egész nap, de ne is várjatok tőlem semmit; nem akarok magatehetetlen lenni, nem akarok segítséget kérni és elfogadni, de ugyanakkor miért nem segítenek kérés nélkül.
Valami zavar keletkezett a rendszerben, valami káosz bennem, ott legbelül, amitől nem érzem jól magam. Ám ebben a szakaszban még hessegetünk, legyintünk és tovább megyünk. Ennek ellenére egyre többször jön felszínre ugyanaz a gondolat, egyre többször találkozom olyanokkal, akik ugyanezzel küzdenek, ugyanezt közvetítik felém és ez kezd gyanússá válni, majd elkezd dühíteni.
2. Düh
Ettől a szakasztól már teljesen egyformán zajlik a dolog, függetlenül a korcsoporttól.
Ami másra érvényes, az rám nem. Hallok valamit, ami számomra új, szokatlan és idegesítő az eddigi világlátásomhoz képest, amiben már olyan jól érzem magam, amit már megszoktam. Ez az új valami nem lehet jó, hagyjanak engem békén ilyen hülyeségekkel, hiszen „minden normális ember” tudja, hogy ez nem így van. Nem kérek semmilyen tanácsot, ez nem tartozik csak rám és ha ezt nem értitek meg, HAGYJATOK BÉKÉN! Miért nekem kéne ezt figyelembe vennem, x és y is milyen jól megvan a „régi” gondolkodásmódjával? Igaz, hogy mindenféle testi nyavalyája van, de hát annak semmi köze az életfelfogásához, és ettől még elvan, ergo én is elvagyok.
Ez teljesen normális szakasza a lelki átalakulásnak. Ha ilyenkor a környezetünk tisztában lenne azzal, mi megy végbe bennünk, akkor azt mondanák, amit nekem egy baráti társaság egy kirohanás után, ami nem is nekik szólt. A bocsánatkérésemre csak azt válaszolták: láttuk, hogy nagyon szenvedsz, eszünk ágában sem volt magunkra venni, szólj, ha segíthetünk, addig csak együttérzünk veled.
Vagdalkozni kezdek, hibás az egész a világ, csak én nem. A belső, egyre nagyobb zűrzavart kezdem kivetíteni. Megbántok, megsértek mindenkit. Közben egyre rosszabbul érzem magam a bőrömben (mennyivel egyszerűbb dolga van a kígyónak, neki ez be van programozva, hogy kibújhasson a már nem komfortos bőréből! 😀 )és pontosan tudom, hogy senki nem hibás, hogy senki nem oldhatja fel ezt a bennem lévő feszültséget, csak én magam magamban. Ezt úgy fogalmaztam meg, ez a ciklon szakasz. A végére valóban elérem, hogy mindenki elmegy mellőlem, békén lennék hagyva, ha béke lenne bennem, de nincs.
3. Alkudozás
Hát, igen, jön a kompromisszumkeresés önmagammal. Jó, tegyük fel elfogadom, hogy egy olyan irányba mutat az életem következő szakasza, amit én nem igazán akarok, de már nem nagyon látok más lehetőséget. Akkor nézzük, hogyan tudnám ezt a másik dolgot beilleszteni úgy az eddigi életfelfogásomba, hogy maradjon a régi is, meg legyen egy kicsit az új is. Ez az a bizonyos, egy kicsit terhes is vagyok, meg egy kicsit nem is. 😀 Jön az ideologizálás. Hiszen nem minden esetben kell földig rombolni egy régi házat, lehet felújítani is, ugye? (Egész életemben felújítottam lakásokat, házakat. Ma azt mondom, soha többé nem kezdenék egy régi ház felújításába, háromszor annyi pénz, energia ment rá, mintha újat építettem volna és pár év múlva kezdhetném elölről, ha még lesz mit.) Ekkor már szóba álltam új önmagammal, de a régit nem engedem még el, mert az is én vagyok. Persze pillanatnyilag. Most a düh energiáját felváltja egy erőteljes gondolkodási energia. Olvasok, emésztek, szinkronizálom a kettőt, megint olvasok, megint gondolkodom, analizálok, szintetizálok. Ez egy benső, magányos folyamat, még akkor is, ha egyre többször beszélgetek másokkal ezekről. Viszont már nem feltétlenül a régi barátokkal, hanem újakkal is. A régiek zöme egyébként is megsértődött a düh szakaszban, úgysem találkozom velük egyenlőre. 😀 Ez egyáltalán nem zárja ki, hogy később nem lesz belőle egy más minőségű, sokkal elmélyültebb barátság. De megtanulok lassan nemeket mondani. Innen már nincs lehetőség a visszakozásra. Már nem tudok a régi gondolkodásban élni.
4. Depresszió
A depresszió mindig valamilyen veszteség következménye. Ez egy feldolgozási szakasz, amit mindenki másképp és más-más időintervallumban hajt végre. Tehát elérkezünk egy olyan pontra, amikor pontosan tudjuk, hogy nem tarthatjuk meg a régi énünket, de még nem vagyunk birtokában az újnak, mert az még csak elkezdődött. Vagyis még csak a veszteségünknek vagyunk tudatában, a nyereségnek még nem. Hogy egy kedves barátomat idézzem: „Ez nem annyira rossz, de váratlanul azt érzed majd, hogy elveszíted a valóságalapodat az életben, a valóságod alapjait. Az egész valóságalapod elkezd átváltozni. És amikor ez történik, akkor hirtelen megtörténik az, hogy ott az anyag és az antianyag, hiedelem és anti-hiedelem, bizalom és kétség, és minden elképzelhető egyéb típusú dualizmus, kettősség, és az elkezd összeütközni benned egymással.” „Ez fáj, ez szívás.”
Vagy: „ „Nem, nekem most komfortra, vigaszra van szükségem. Stabilitásra van szükségem. Ezért térjünk csak vissza ahhoz, amit eddig is tettünk.” – ami lényegében nem jelent mást, minthogy homokba dugod a fejed, és úgy teszel, mintha a probléma igazából nem is létezne.”
Bár a visszamenésre már nincs lehetőség, de még mindig újra és újra meg lehet próbálni. Nem kellemes. Arra is van lehetőség, hogy a folyamatot nem fejezzük be, hanem nyújtjuk, mint a rétestésztát. De ekkor már tragikus következményei vannak. Súlyos testi-lelki betegségek vagy akár fizikai halál. Egy nagyon kedves középkorú férfi jött egy alkalommal hozzám, műthetetlen „rosszindulatú” daganattal. Őszinte és nyílt beszélgetést folytattunk. Elmondtam mit gondolok a betegségéről. Majd egyszer csak rám nézett és ezt mondta: „amiről te beszélsz, abba bele kell halni”. A válaszom csak annyi volt: ez a te döntésed, vagy lelkileg halsz bele, vagy testileg, több választásod nincs. Ő elgondolkodott és a következő 2-3 évben tett lépéseket. Azóta nincs hírem róla. A másik, azonos betegség, azonos stádium, szintén megértette, de azt válaszolta, neki már nincs ereje ehhez az újraindításhoz. Ő még egy évet élt. Mindkettőjüket nagyon megszerettem, végigkísértem őket és támogattam a választásukban. Többet nem tehettem, mert ez az ő életük volt, az ő döntésük és nekem senki választását nincs jogom megkérdőjelezni, mélységesen tiszteletben kell tartanom akkor is, ha szívem szakad bele. Senkit nem lehet akarata ellenére itt tartani, de segíthetünk abban, hogy átmenete szép és tudatos legyen. Egy nagyon kedves barátnőm felhívott telefonon. A hangján hallottam, hogy nagy baj van. Elmondta, hogy pár napja van hátra, már semmit nem fogad be a szervezete, szeretné, ha meglátogatnám. Másnap két órát együtt voltunk, átbeszélgettük a félelmeit, azokat is, amik ide juttatták és sokat nevettünk is. Mindkét lánya hetek óta vele volt. Az orvosaitól azt kérte, hogy otthon kapjon annyi fájdalomcsillapítót, hogy nagyon ne szenvedjen, de eszméleténél maradjon. Elbúcsúztunk. Négy nappal később a lányai karjában, csendben elment.
Nemrég volt nálam egy mélydepressziós hölgy. Mivel igazából ezek a szakaszok nem merevek, ő még hordozott egy adagot a düh szakaszból, de már a kiutat is kereste volna, hiszen segítséget kért. Kilátástalan élethelyzetről beszélt. Megkérdeztem, mi az, amit szívvel, kedvvel csinálna. Azt mondta nincs ilyen. Mondtam neki, hogy ez a halál. Elsírta magát és azt mondta, tudja. Belőle is hiányzott az önszeretet, az önmaga teljes elfogadása annak, aki, mert elvesztette már azt a szerepet, ami eddig a pontig „valakivé” tette. Pedig még egy támogató társ is volt mellette. Szóval a depresszió szakasz egy légüres tér, ahol megélhetjük önmagunk „meghalásának” gyászát, sőt meg is kell élnünk, különben sosem keveredünk ki belőle.
5. Belenyugvás vagy elfogadás
Bár a pszichológia a belenyugvás szót használja, ezt nem tartom jónak, mert ez egy passzivitás. A tudatos elfogadásban benne vagyok. A belenyugvás az egy tehetetlenség. Az elfogadás egy aktív választás eredménye. Újra idézném a barátomat:
„Ilyenkor az történik, hogy a régi és az új ütközik össze egymással brutális, kegyetlen, erőteljes szeretettel! Amikor ezek ezen a módon összeütköznek egymással, akkor ez az, ami létrehozza a tiszta energiát. És akkor az visszaviszi a dolgokat az eredeti formájukba.”
Ez olyan, mint amikor „bátran” lelépek a szakadék széléről. Tudom, hogy van ott egy út, de nem látom. Vannak kétségeim, de aki idáig eljutott, az tudja, hogy a visszaút már nem létezik. Vagy lépsz, vagy egy szélfuvallat úgy is bevisz, csak akkor félni fogsz, és ez nem célszerű. 😀 És még mindig nem tudod ki leszel, de menned kell, mert aki voltál, már nem vagy. Valójában itt megszűnik a múlt, csak halvány, kedves emlékfoszlányok maradnak. Elmarad egy pár régi útitárs, de lesznek, akik maradnak és lesznek újak. Minden átértékelődik, mert én magam átértékelődtem. Nem könnyű az ismert helyett az ismeretlent választani. Nagyon kemény elhatározás kell hozzá, bizalom önmagamban.
Sokszor átéltem ezeket a változási szakaszokat. Egy idő után, ha éreztem a belső zavarodottságot, már tudtam mi következik. Mindig végigcsináltam. Nem szeretek hátrafelé menni. 😀 Energiapocsékolás. A furcsa az, hogy mostanában egy spirálként élem meg az életem. 10 éve látom, hogy régi életem bizonyos tapasztalatai ismétlődnek. Olyan események, helyek kerülnek elém, ami megismételtet velem valamit, amíg meg nem értem, mi az amit meg akarok ebből tapasztalni. Lehet, hogy a szituáció, a hely azonos, de a szereplők teljesen mások. Lehet, hogy a szereplők ugyanazok, csak a hely, a szituáció más. De már egészen más szögből látom, egészen máshogy oldom meg, egészen mást gondolok az egészről. Együttérző lettem, mert önmagamat is együttérzéssel viselem. Bárki legyek is. Igazából ez teljesen lényegtelen, nem számít. 😀
Gatyafelkötés
2011 szeptember 4. | Szerző: keroe
Valamilyen formában elérkeztünk az “idő” végéig. Visszaszámlálás erősen megkezdődött. Volt egy kis nyári pihenő. Innentől kapkodhatjuk a fejünket, mert egymást érik az események. Lesznek majd némi levegővételi szünetek, de a ciklon elindult. 😀
Világom női szememmel
2011 április 9. | Szerző: keroe
Ki kell hangsúlyoznom, hogy „női” szememmel, merthát van kettő szemem, mint mindenkinek és két agyféltekém, mint mindenkinek. Életem első 50 évében, általában a bal agyféltekés „férfi” szememmel éltem, mert muszáj volt. Mindenhol azt tanították, hogy logikus gondolkodással (értsd alatta analitikus) érhetem el, amit akarok. És én akartam. Másképp ugyanis nem tudtam megértetni magam. Ami pedig a szintetikus, egybelátásomat illette, arról nem beszéltem. Csak úgy néha-néha, egy-egy különleges emberrel, akiről feltételeztem talán megérti. Ahogy Saint-Exupéry tesztelt a rajzával. Nekem egy kicsit több szerencsém volt az emberekkel, mint neki, volt egy találatom. Bár lehet, hogy én is csak egy kisherceggel találkoztam, hamar elment, már nem tudhatom meg. 🙂 Így aztán cseleztem. Intuícióval ráéreztem a dolgok lényegére, majd tököltem egy kicsit és lefordítottam pasi-nyelvre, agyilag levezettem. A végeredmény frenetikus volt, rengeteg szakmai és egyéb elismerést szereztem vele. Na persze 10 évembe került, mire erre rájöttem, hogy ezt kell csinálnom, és ennek megfelelően egyik iskolát végeztem a másik után, egyik tanfolyamot a másik után, hogy végre elmondhassam, amit 30 éve tudok, egy másik nyelven, a női nyelven. (Csak közben a szívem megkeményedett. ) Merthát végülis annak születtem. Nem véletlenül. 🙂
Egyik beszélgetésünkkor mondtam Gyurka bácsinak, hogy nem az Éva típusú nők közé tartozom, hanem a Lilith típusúba. Nem értette, (de később mégis ráérzett, mert megajándékozott a megtisztelő funtineli boszorkány jelzővel :)), nem ismerte a történetet, mint ahogy a valódi párkapcsolatról sem tudott semmit. (Kapott egy-két érdekes információt tőlem az utolsó hetekben, amire állandóan kikerekedett a szeme. :)) Szóval a nem igazán tudjuk milyen és mikori mesehagyomány úgy szól (ne tessék a Bibliában keresni!!), hogy a Teremtő megalkotá Ádámot és Lilithet a föld porából, önmagukban teljes embernek, egyenlőnek. Aztán Ádám valamiért (tán unatkozott) elkezdte, hogy hát mégiscsak neki kéne a csapatvezérnek lenni, Lilith pedig elégedjen meg a sorban 2. hellyel. (Az igazsághoz hozzátartozik itt is három verzió van, a másik szerint a Teremtő közölte ezt Lilithtel, a harmadik szerint Lilith is elsőbbséget akart, vagyis a ma is ismerős „ki viseli a nadrágot” harc kezdete. 🙂 ) Lilith megkérdezte, oszt miért is? Nem tudom Ádám mivel indokolta, de Lilithnek elege lett és elhagyta, visszakiabálva neki, hogy egyenlő vagyok veled, kimondta isten különleges nevét, és felemelkedett. Ádám elment a Teremtőhöz panaszkodni, mivel nagyon vissza akarta kapni a gyönyörű nőt. A Teremtő megüzené Lilithnek, ha nem méne vissza Ádámhoz, ilyen meg olyan átokkal lesz sújtva. (No, már itt elkezdődött a ki- és megátkozás!) Lilith ennek ellenére nem ment vissza. Ádám ekkor másik asszonyt kére a Teremtőtől, aki engedelmes és kiegészítője…innen már ismerjük az oldalborda történetet. És ezzel Ádám kettészakadt, a saját női fele „kihelyeződött”. Lilith mielőtt végleg távozik, súg valamit Évának. Vannak még a történetnek csúfabbnál csúfabb részletei, akit érdekel nézzen utána a neten. 🙂 A lényege a dolognak, hogy a mese szerint Lilith lett a főgonosz. Lehet, hogy az általunk ismert teremtéstörténet sziszegője, suttogója is ő lenne, de még a nevét sem szabadott megemlíteni, hiszen logikusan jött volna a kérdés, ki ő? Ezt pedig nemigazán kellene tudni egy szépen alakuló patriarchalis társadalomban. (Viszont az ottmaradt a mélyben, és sajnos ma is látható szörnyű következményei vannak, lelki vagy testi szinten minden társadalomban, hogy a „kísértő csak a nő” lehet. ) Ugye nem gondoltuk volna, hogy milyen régre nyúlik vissza az összes „rendes” férfi által kitalált kategória: „rendes nő”, akit feleségül kell venni és a „rossz nő”, aki után esz a fene? 🙂 Sok tanulsága van még ennek a történetnek, de most csak a témám szempontjából legfontosabbat emelném ki: Lilith súgott valamit Évának. És bizony ott van ez a tudás azóta is minden nőben és minden bölcs férfiban is. Mivel Lilith, a valódi társ, „az éjszaka istennője” átadta a helyét a „minden élők anyjának” a „nő”, mint olyan eltűnt a történelemből, de ezzel együtt a „férfi” is. Maradt az apa és az anya. Aztán jött a szereposztás. Az apa elkószál, ennek fejében hoz élelmet, az anya őrzi a tüzet, ennek fejében ő neveli a gyerekeket. Az apa identitása az el- és fenntartó, az anyáé a gyerek.
És most ugorjunk egy párezer évet. Itt vagyunk. Ahhoz, hogy a nők bebizonyítsák maguknak egyenrangúságukat, évtizedeken keresztül pasibbnál pasibbnak kellett lenniük. Ezt megsínylették, de végül is sikerült. Lassan kezdünk kiegyensúlyozódni. Ettől a férfiak elveszítették identitásukat, bizonytalanná váltak, a nők pedig hiába keresnek társat. A férfiak zöme ma sem képes túllépni a régi sémán, holott a nők már árkon-bokron túl vannak. Nem kérik az eltartást, sokszor még a közös gyerek számára sem. Nem kérik, hogy megoldja a problémáikat, meg tudják oldani maguk is. Nem akarnak felnézni a pasira csak azért, mert pasi, csak azért mert ezt vagy azt a címet birtokolja, ilyen-olyan rangcafrangja van, ezt vagy azt alkotta, hiszen ez egyrészt nekik is megy, másrészt őket nem is nagyon érdekli. Most én persze a valódi nőkről beszélek, akik újra megjelentek. Éva visszaemlékszik és felébredt. De szüksége van társra, a vele egyenrangú férfira. És próbáljuk megértetni, hogy csak együtt mehetünk tovább. És próbáljuk megértetni, hogy a párkapcsolat nem párbaj. Senkinek nem kell alá és fölérendeltnek lenni. Mindenki teszi a dolgát, hol az egyik tud valamit jobban, hol a másik. Hol az egyik ér rá, hol a másik ugyanarra a feladatra. Szerencsére a fiataloknál ez már nem igazán gond, nem osztják a feladatokat férfi és női cuccra. A nő nem egyedül dönti el szüljön-e vagy sem és mikor, nem egyedül megy a szülőszobába sem, nem egyedül kel fel éjszaka a gyerekhez, nem ritka a gyerekét egyedül nevelő apa sem, stb. Teljesen mindegy ki készíti a vacsorát, ebédet, aki éppen ráér. Lehet együtt takarítani, mindenki ki tudja mosni, vasalni a saját ruháját, ha nem, akkor lehet tisztítóba vinni, épp annak, akinek útba esik. És még sincs minden rendben.
Amiért elkezdtem ezt az egész témát, az egy sürgetően megoldásra váró feladat. Az a rengeteg pár, akikkel ma már tele vannak a meddőségi klinikák. (Nemrég mondta valaki, hogy 15 percnél több idő nem jut egy páciensre, olyan sokan vannak.) És máris jelzem, a létszám nőni fog. És lehet, hogy ma még nem hihető, de pár éven belül a mostani túlnépesedett országokban is ez lesz a helyzet. Egyre több pár jön hozzám ezzel a problémával. Egyedileg is sok oka van, természetesen nem a fizikai okokra gondolok, hiszen a testben való manifesztáció másodlagos. De van ahol látszólag nincs is fizikai probléma. Aztán van, hogy súlyos a fizikai ok: egyre több az olyan fiatal nő, akinek egyszerűen üres a petefészke. Vagy a fiatal férfiaknak nincs spermája. Lehetne azt is mondani erre, hogy környezeti ártalmak, stressz, akár még az anya fogamzásgátlója is ok lehet, az élelmiszereink, a levegőnk stb. De nem hiszem. Ez egy mélyebb tünet. Az elsődleges amit kérek ilyenkor a pároktól, azonnal hagyják abba a gyerek projektet. Legalább fél évre. Kezdjenek nagyon egymásra figyelni és vegyék észre, hogy a szerelem első gyümölcse a kettőjük harmóniája. A gyerek pedig ennek legtermészetesebb következménye, igenis „másodlagosan”. Namost, ez a tudás már ott van a mélyben, és ez akadályozza meg a gyerek-központúságot fizikai szinten. Sokan azt látják kívülről, hogy ezek a fiatalok sikeresek a szakmájukban és nem akarnak gyereket. Ez nem igaz. Csak akik ezt mondogatják nem tudnak róla mi van a háttérben, és nem is nekik fogják elmondani. Olyan könnyen ítélkezünk, miközben sok embernek hihetetlen fájdalmat okozunk ezzel, nem ismervén a hátteret, nem látván azt a rengeteg könnyet, amit ejtenek. Nemrég volt nálam egy már egyáltalán nem fiatal pár, akik 17 éve próbálkoznak, és még 50 felett is bizakodnak. Ez volt eddig a legmegrázóbb esetem. Hát a mi kultúránkban már eljutottunk odáig, hogy a nem-tudatos tudás ezeket a faramuci szituációkat okozza.
De súlyos állapotok vannak a tőlünk különböző kultúrákban is. Vegyük pl. Kínát, ahol a törvényre emelt egykézés, a hagyományos gondolkodás miatt elférfiasította a fiatal nemzedéket.
„Harmadszor is, ha már előkerült a demográfia, ott van a lassan másfélmilliárd lakosú Kína különösen torz népszaporulatának problémája. Az elvileg kötelező egyke-politikából kifolyólag aránytalanul sok a középkorú, akik ha kiöregednek a munkaképes korból, olyan űrt hagynak maguk után, amelyet a fiatalabbak nem fognak tudni betölteni, és ez súlyos gondokhoz, például gazdasági recesszióhoz vezethet. Szintén az egyke-probléma része, hogy egy ideje Kínában sokkal több fiúgyermek születik, mint lány, mivel sok szülő folyamodik mindenféle illegális terhesség-megszakítási módszerhez, csak hogy biztosítsa, a kis trónörökös mindenképpen hím legyen. Lassan felnő az első ilyen, túlságosan fiús generáció, és közülük sokan soha nem fognak maguknak párt találni. Ők többnyire az alacsony iskolázottságú, szegényebb fiatal férfiak lesznek, és hogy nagy mennyiségű tanulatlan, csóró és szexuálisan frusztrált huszonéves mekkora veszélyt jelenthet egy stabilitásra és fejlődésre vágyó ország számára, azügyben elég megnézni az iszlám világot és az azt hátráltató fundamentalista tömegeket.” (http://index.hu/velemeny/jegyzet/0801kinabede/#2)
Felhívnám a figyelmet a két riporternő Kairói megtámadására. (http://hvg.hu/vilag/20110220_cseke_eszter_on_the_spot#utm_source=hirkereso&utm_medium=listing&utm_campaign=hirkereso_2011_2_20)
Az ok? „Már a házasságot sem engedhetjük meg magunknak a szegénység miatt”- mondja az egyik diplomás kairói fiatal férfi. Higgyük el, minden feszültség mögött az életerő kiáradásának visszafojtása van. És most nem a fizikai szintről beszélek, bár itt épp azt látjuk. Így lehet állatokat csinálni az emberekből. Valószínű ez a megjegyzés mélyen sértő az állatokra nézve, úgy általánosságban. Minden szintnek megvan a maga sajátos torzulása.
Női szememmel vádolom az összes vallás és kormány szexuálisan beteges vezetőit, akik a hatalom birtoklása érdekében a szeretet, az isten elérésének mindenki által hozzáférhető eszközét torzítják és mocskolják be. (Férfi szememmel értem én, megosztás mindenekfelett és minden szinten. Ezt lehet uralni nyíltan vagy hazugságokkal.) A szerelem teljes értékű megélése lenne a kulcs, amivel helyre tudjuk állítani ezt az egyensúlytalanságot az emberiség javára. Amikor ezek a vallások és kormányok megtiporják a nőket (és ezzel a férfiakat is), nem számolnak azzal, hogy minden elnyomás elér egy olyan kritikus pontot, amikor a „túlnyomás” robbanáshoz vezet. Nem kell megijedni, a nők nem fognak ölni, egészen más módszerük van, amivel szemben a hatalom teljességgel tehetetlen. Vannak már férfiak is, akik támogatják ezt a robbanást, saját jól felfogott érdekükben és melléállnak a párjuknak. Meg fogunk lepődni, hogy ezt nem az un. kulturálisan fejlett országokban látjuk majd először. Erre is várnunk kell még egy kicsit, de tényleg kicsit. Sokan sok mindent felvázolnak az emberiség fennmaradásának és fejlődésének feltételeként, de csak egyetlen igazán lényeges dolog van, a szerelem kiegyensúlyozott, tudatos, magas szintű szexuális megélése, a Férfi és a Nő öntudatos egymásmelléállása. Egyetlen nőnek sincs helye semmilyen vallásos felekezetben. Csak az anyáknak. Szüljenek sok-sok megnyomorítható lelket. Ez a dolguk, nomeg a konyha, meg a takarítás, vagyis az ingyencselédség, esetleg, ha nagyon akarják, valami külső karitatív tevékenység. Újra megnéztem tegnap A királynő című filmet. Ismét elgondolkodtam azon, hogy Diána temetését sok millió ember könnyezte végig. Ugyanakkor halt meg Kalkuttai Teréz anya is. Az ő temetése csendben zajlott, és a hírekben pár mondat szerepelt. Íme a két világ. Egy önmaga emberi mivoltáért küzdő, a megaláztatást nem tűrő, ugyanakkor szeretetet sugárzó és szeretetre vágyó fiatal nő és egy régi típusú, karitatív tevékenységén keresztül, szelídségében is szintén az emberi méltóságért, de másokéért és nem önmagáért harcos anya. Teréz anya anya volt, nőként semleges. Egyik sem jobb vagy rosszabb, úgy ahogy a filmben a miniszterelnök szenvedélyesen megvédi a királynőt is, mert megpróbál beleérezni a helyzetébe. Kérdés csak az, hogy a jelen pillanatban melyik visz előre. Mindegy milyen szerepet élünk meg, addig amíg ez velünk és bennünk harmóniában van. Ha pedig már nem tetszik a szerep, akkor elindul a lelkünkben egy káosz, amit nem szabad elnyomni, hanem felszínre kell hozni. Erre szoktam hozni a nagytakarítás vagy festés példát, ami először szétdobálással jár.
Hogy mit súgott a tudatos Lilith Évának? Valami ilyesmit (?): Egy vagy Ádámmal, ő a részed és te az ő része. De csak akkor lesztek egészek, ha újra teljesen eggyé tudtok válni. Ha megértitek, hogy a másik, az élet minden területén te vagy.
Nagyon nem ezt látom. Olyan beszédstílust engedünk meg magunknak a társunkkal szemben mások előtt is, ami mély megvetést, lenézést tükröz. A másik összerándul, arculcsapták, összeszorított szájjal hallgat. Sokan azt hiszik, hogy a szó nem ugyanaz, mint a tett. Pedig szavakkal is lehet ölni. Szeretet nélkül a csecsemők meghalnak, ezt tudjuk. Szeretet nélkül a felnőttben a lélek meghal, majd hamarosan valami fizikai betegségben manifesztálódik a testi halál. Ezt nem akarjuk tudni. És én megkérdezném, mondd, miért utálod magad? Miért nem tudsz szembenézni a saját „női” vagy „férfi” oldaladdal, aki melletted él? És nem teszi meg. Inkább lecseréli a partnert. Hölgyeim és uraim, téves, a hiba az ön készülékében van! Hiába cseréled le, mindaddig, míg nem tisztázod magadban, ugyanazt választod a következőnek is. Van egy pár nagyon kedves férfi barátom, akinek ezt el is mondtam: az előző társat választottad megint. És döbbenten néznek rám. Gondolod? – kérdezik. Nem, nem gondolom, látom. Az új társnak még a mozdulatai, a hanghordozása is ugyanaz, mint az előzőnek. Ebben az esetben azt szoktam javasolni, ne ülj egyik fészekből a másikba, élj egyedül legalább egy évet. (Egyedül, és nem a mamánál! 🙂 ) Na, ezt kevesen vállalják. Pedig csak a távolra tétellel válik átláthatóvá, mi is történt. Igazság szerint a „nem megy együtt” esetén mindkét félnek el kellene költöznie onnan, ahol addig együtt voltak. Így eleve kizárható lenne az „elhagyás” vádja, nem maradna hely az emlékeknek. Csak egy letisztult állapotból lehet igazán újrakezdeni, még az is lehet, hogy a „régivel”. De ha újjal, ha régivel, már egy érettebb, letisztultabb fejezet következik és nem ismétlés. (Folyt. köv.)
(A házasság)
„Együtt születtetek és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál szárnyai szétszórják napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok,
És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel;
Mert a templom oszlopai távol állnak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.”
(Kahlil Gibran: A próféta)
Vége
2011 március 21. | Szerző: keroe
Vége. Az emberiség hatalmas nemet mondott. Mindenre, ami régi. Elég volt a rezsimekből, az oligarchákból, a diktátorokból, a mindenféle rangú, rendű vezérekből. Ez már az utsó felvonyítás. Mi lesz? Nem tudjuk, csak egyet tudunk, ami volt nem kell! Lehet, hogy nagyon sokáig fog tartani, amíg próbálkozunk a lehetőségekkel, ám visszafelé nem megyünk. Ki lett mondva: nem látunk már szívesen a Föld nevű bolygón. Játssz máshol tovább viszályt és háborúsdit, mi kiszálltunk ebből a játékból, és mi itt akarunk maradni. Mi, a tömeg, a többség, akik egyénileg, egymásra figyelve, egymást segítve kezünkbe akarjuk venni az életünk feletti hatalmat és tőletek megvonjuk az eddigi bizalmunkat. VÉGE!
Megkezdődött
2011 február 10. | Szerző: keroe
Egy pár hónapja mindennél fontosabbá váltak a közösségek, a barátságok. Ezzel egyidőben kialakult a két tábor, a régi és az új tudatú gondolkodásúaké. Mindkét tábor keresi egymást. Látszólag arról szól a diskurzus, vita, hogy kinek van igaza. Kezdünk végre érdemi párbeszédeket folytatni. Ez nagyon pozitív. A következő lépés az lenne, hogy megpróbáljuk a gondolkodásmód mögötti dolgokat észrevenni. A mögöttes személy érzelmeit, látásmódját, magát az embert. Ha őt el tudjuk fogadni, akkor elkezdődik egy automatikus közelítés a gondolkodásban, mert belátjuk, hogy mindenkinek igaza van a saját szemszögéből.
Lázadások, tüntetések, zavargások
2011 január 28. | Szerző: keroe
Tisztulási folyamat. Az indigók 70-es, 80-as nemzedéke felnőtt és felébredőben. Mit csináltak eddig? Ültek a tv és a számítógép mellett. Barátkoztak, ismerkedtek, vitáztak, stratégiai játékokat játszottak az interneten. Az előttük járó nemzedéknek fogalma nincs mit gondolnak, hogyan éreznek. Ez a technika nemzedéke. Billentyűzettel a kezükben születtek. Most azt gondolják, amit eddig tanultak, ideje átvinni a gyakorlatba. Feladatuk a régi megtisztítása. Mindenáron. Egyiptomban tegnap nagy hibát követett el a vezetés. Elzárta a kommunikációs csatornákat. Ha valamire, akkor erre durván fognak reagálni. Ráadásul, elfelejtették, hogy ennek a technológiának a mestereivel kezdtek ki. Tegnap reggel ezen gondolkoztam, ma hírként olvasom. Az időbeli történések olyan gyorsan zajlanak, hogy kapkodjuk a fejünket. Ha rövid időre még talpon marad a régi, már akkor is minden megváltozott.
Mi van a nyugdíjakkal?
2010 október 21. | Szerző: keroe
Általában nem veszem be, amit a politikusok mondanak, ezt meg aztán tényleg nem. Szóval, a kommunizmus előtt akadt nyugdíjpénztár. Azt persze “államosították”, magyarul ellopták. Aztán később minden fillért kivettek a nyugdíjalapból, és bizony feléltük. Igen, én is megettem a nyugdijamat. Ez akkoriban senkit nem érdekelt, fel sem merült, hogy nem kaphatok nyugdijat, majd az állam és a pártunk megoldja. Tizenkét évvel ezelőtt azonban már nyilvánvaló volt, hogy a nyugdijkassza üres, a nyugdijasok szaporodnak, sokáig élnek, a leendő nyugdijasok pedig nagyon sokan vannak (Ratkó-gyerekek). Tehát nem megengedhető, hogy nyudijba menjenek egyhamar, folyamatosan emelni kell a nyugdijkorhatárt. Ma 2,7 millió nyugdijas van, ehhez jönnének a ratkók 1,7 millióan. Lássuk be, üres nyugdijkasszával ez baljós. Akkor egy pár felelősen gondolkozó, azt mondta, legalább a mostani fiataloknak legyen megtakarításuk, létrehozták a magánnyugdijpénztárakat, nagyon okosan. Csakhogy, ez a tagdijrész bizony hiányzik a régi kasszából! Azt pótolni kell. Mégpedig mamár 30 milliárddal havonta.
Miről is szól ez a nagy duma? A nagyszüleim nyugdiját a szüleim befizetéseiből finanszírozták, a szüleim nyugdiját az én befizetésemből, nekem pedig nem lesz, még akkor sem, ha megérem, mert a gyerekeink már saját számlájukra gyűjtenek. Ergo, kell az a mnypt tagdij az államkasszába, a gyerekeink nyugdija, hogy nekem majd legyen. De tényleg nyugdijak kifizetésére akarják megkaparintani azt a 2.700 milliárdot? Megjegyzem, ez a pénz most is állami használatban van, hiszen kötelezően államkötvényekben kamatozik a zöme. Persze az államkötvény is hitel, amit vissza kell fizetni, mégoly kevés kamattal megtoldva. Mennyivel egyszerűbb bemagyarázni, hogy nem biztonságos, meg “támogatjuk a magánnyugdijpénztárakat” (ha-ha-ha), így visszakerül a pénz a büdzsébe, nem kell effektive visszaadni, kamat nincs. Aztán lehet ismét garázdálkodni, lehet ismét felélni a jövőt. Nem ismerős? Azzal meg már tényleg nem nekik kell foglalkozni, mi lesz a 30-40 év múlva nyugdijbamenőkkel, azt igérnek, amit akarnak, ők vagy nem lesznek már, vagy élvezik a nyugdijaskor örömeit. Merthogy nekik biztos lesz, most is van azoknak, akik annak idején felélették velünk a mi nyugdijunkat. 🙂
Mindennapi történetek
2010 szeptember 1. | Szerző: keroe
Ami tetszett:
Tegnapelőtt jártam a Moszkva téren, és láttam, hogy fiatalok festik gyönyörű, élénk színekkel a randa szürke lépcsőoszlopokat, mi több édes mintákat festenek rájuk. Mindenkit felvidított.
Tegnap délelőtt, mentem fel a metróból a Deák térnél, a lefelé menő lépcsőn jött egy csapat fiatalember, mosolyogtak, és átnyúlva a lépcsők közötti téren tartották a tenyerüket, mondván: “Pacsit gyűjtünk.” Az egész napomat vidámmá tették. 🙂
Ami kicsit elszomorított. Ma felkerestem egy fodrászlegényt, ugyan segítsen már koromnak megfelelő csinos frizurákat alkotnom magamnak, mert a lófarok, bár manapság nincs vele baj, kicsit unalmasnak tűnik. Aszongya a lelkem, hogy otthonra minek, meg nem igazán ért hozzá, meg na ingyen tanácsadás (bár én korántsem így gondoltam, ezt csak ő hitte), meghát csavarjak rajta és tűzzem fel, merthát otthonra az is jó. Erre vágtam egy pofát. No most ez a találkozó 3 hete meg volt beszélve, egyértelműen elmondtam a telefonban, mit szeretnék, nade hát ő akkor félreértette, ebben nem tud segíteni (legyünk őszinték, egyszerűen nem akart, hiszen ebből neki nem sok haszna származik, ha az amúgyis gyenge vendégpopuláció otthon sk. kezd el magának csinos kontyokat gyártani), ő azt hitte, most csak megbeszéljük, hogy azután milyen frizurát gyártson nekem. Tisztán emlékszem, hogy ezt is megemlítettem, hogy a hajammal elégedett vagyok. Miért akartam vele beszélgetni? Merthát olyan szépeket írt magáról, és olyan kedves tanácsokat adogatott, meg mindkét telefonbeszélgetésünkkor is nagyon kedves volt. Hogy ő aztán figyelembe veszi a kedves vendég karakterét, oszt vele együtt, jót, kényelmeset, meg minden… Persze amikor beléptem a szalonba, már akkor gyorsan el kellett volna jönnöm, amikor telefonon bőszen rendelte az ebédet, és még csak rám sem mosolygott, hogy bocsi, egy pillanat, meg mindjárt. Na, de esmeg jó dolog történt, azonnal nekiestem a netnek és kifigyeltem egy-két dolgot, megint meg kell tanulnom egy szakmát, úgy tűnik. Mert igenis itthon is, és hétköznap is csinos akarok lenni! Változatos és önmagam. Persze azért reménykedem, egyszer majd lesz egy élelmes fodrász, aki ilyen jellegű tanfolyamokat fog tartani: hogyan legyünk egyszerűen, olcsón, minden nap szépek, csak úgy a magunk kedvéért, netán párunk gyönyörűségére. És akkor is szép napom van. 🙂
Lilith visszatért
2010 június 29. | Szerző: keroe
Ádám pedig folyton Lilith után vágyik, majd feleségül veszi Évát. A harcos, egyenrangú társ helyett az engedelmes anyát. Lilithet pedig gonoszként kellett feltüntetni az évszázadok során, mert képes felkorbácsolni a legmélyebb rétegeidet, a szenvedélyt. És öntudatosan megkérdezni: “Miért kellene alád kerülnöm, egyenrangú vagyok veled?” Ismeri isten valódi nevét, és képes a felemelkedésre. Megtagadja az alsóbbrendű teremtőnek az engedelmességet, nem megy vissza egy számára elégtelen kapcsolatba. De mielőtt végleg elmegy, súg valamit Évának. 🙂
Az a férfi, aki találkozott vele, a történet szerint elveszett. És valóban, mert nem és nem akar társsá válni, de feledni már képtelen. Nem akar a szenvedély által felkorbácsolt érzékiségen túllépni, és belemenni a szerelem kohójába. Ha szerencséje van talán megnyugszik a “minden élők anyja” mellett. Egy időre. De továbbra is Lilithet keresi. Mert ő a társ, aki nem kellett, mert az “fárasztó”, a megtartásáért dolgozni és küzdeni kell (és nem ellene), nem birtokolható, önálló szellemi lény, nem fog babusgatni, de férfiként tekint rá.
Lilith ma újra itt van, résztvevőn és szeretettel teljes női öntudattal, sok ezer példányban. 🙂 És ez felborítja a rendet. Lilith és Éva lassan összeolvad. Ádám szarban van. 🙂
Skorpió hava
2011 október 25. | Szerző: keroe
Észlelésem szerint megkezdődött a széthullás az élet minden területén. Tudatommal tisztában vagyok vele, hogy ennek így kell lennie, mert nem lehet másképp újat építeni, de ez most már fáj és nagyon hat rám érzelmileg is. Két ellenerő akarja ugyanazt, csak mindegyik más céllal. Vannak, akik azért akarják a teljes összeomlást, hogy utána egy még koncentráltabb hatalmi intézményt tudjanak létrehozni, azzal az indokkal, hogy megmentik az emberiséget. Eszük ágában sincs. A pánikolt, félelemmel és csüggedéssel teli emberek, pláne ha éheznek, szomjaznak és fáznak is, szívesen hisznek a megmentőnek, akkor ugyanis nekik nem kell tenniük semmit azért, hogy megváltozzon az életük. A másik tábor nem hisz senkinek és semminek, de azzal tisztában van, hogy egy más világot akar, egy felelősségteljes, tiszta, nem rabszolga életet akar élni. Mindkettőnek elsődleges célja a régi összeomlása. Ezért az események felgyorsultak az összeomlás irányába. A nullpontról azonban az út már teljesen másfelé megy. Kérdés, kiben fogunk bízni, másokban vagy magunkban?
Oldal ajánlása emailben
X