Barátság

2011 november 12. | Szerző: keroe |

 Mi ronthatja meg a baráti kapcsolatokat

avagy baráti kapcsolat-e az olyan, ahol nem mondhatom ki azt, amit gondolok, vagy nem fejezhetem ki magam a rám jellemző sajátos módon?

“Hogy nektek, ha valamiről szó esik, azonnal véleményt kell mondanotok: ez ostobaság, ez okos dolog, ez helyes, ez csúf! Mit ér ez? Rájöttök talán bármilyen tett belső összetevőire? Biztonságosan meg tudjátok állapítani az okokat, amely miatt az történt, ami történt, és miért úgy, ahogy? Ha értenétek a hogyanját, nem ítélkeznétek olyan sietve.” Goethe

Már egyszer érintettem ezt a témát, de most egy közösségen belüli „vita” kapcsán is aktuálissá vált, hogy bővebben elgondolkozzam rajta. Azért írtam, hogy „is”, mert lépten-nyomon találkozunk mostanság ezzel a témával, családban, munkahelyen és szinte mindenütt. Elérkezett egy olyan világ, ahol minden napfényre fog kerülni, eddig igaznak hitt dolgok fognak hazugsággá „minősülni”. Ez pedig robbanó indulatokat fog szítani, egyszerűen csak azért, mert másokra fogjuk kenni, hogy mi nem néztünk utána a dolgoknak, hanem elhittük.
Nézzük sorra a fogalmakat. Legelőször egy alaptétellel, amit szintén említettem már, hogy sajnálatos módon dualista világunkban mindent minősítünk, megítélünk. Rossz vagy jó, helyes vagy helytelen. Ezt egyszerűen belénk égették. Egy olyan világban, ahol lassan 7 milliárd egyedi, mindenki mástól különböző ember él, ez megengedhetetlen. Sokezer éve a hatalom mindig ezzel manipulál. Tekintélyelv alapján megmondom, mi a „jó” és aki nem eszerint viselkedik, az „rossz” bélyeget kap. Ezt alaposan belénk sujkolják, ez a társadalmi együttélés alapszabálya. Ezért hitették el velünk, hogy az isten is meg- és elítél, mert azt is elhitették, hogy erre való az isten, mint tekintélyelv, mint egy tőlünk elkülönülő hivatkozási alap. „Ez az isten akarata” – oszt apelláta nincs, mondják egyes emberek sok millió embernek. Csak pont ezek az „egyesek” vesztették el mára minden hitelüket. A baj ott van, hogy ma már az emberiség 80%-a ezt egyszerűen nem fogadja el, nem hisz a tekintélyelvű kijelentéseknek. Sőt, semmilyen tekintélyt nem fogad el kb. 25%, főleg a fiatalabb nemzedék. Csodálkozunk a teljes céltalanságon és nihilizmuson? Nem kéne. Hiteles, egyszerű emberi életmintákat várnak, nem hősöket, meg önmagukat kinevező tekintélyeket. Hiába? Volt egy érdekes beszélgetésem minap a fiammal. Beszélgettünk az Anonymus csoportról, a mindenki számára elérhető, úgynevezett titkos információk felszínre kerüléséről. Megjegyeztem, hogy ez az én korosztályomnak és a tőlünk idősebb nemzedéknek tragédia, mert mi mindent elfogadtunk, amit mondtak az elődök, a „nagy öregek”. Ha azt mondták valamiről, hogy piros, egyszerűen fel sem merült bennünk, hogy azért a pirosnak is megszámlálhatatlan árnyalata van. Amikor ezt a választ megértette, teljesen kibukott, „ti tényleg elhittétek?” Bár magam részéről sok mindent megkérdőjeleztem, de voltak alapok, amik meghatározták az életemet. Ma már semmit nem hiszek el, mindennek utánajárok, ami nem olyan bonyolult dolog az internet világában. Bármit meg lehet találni, bárkiről bármilyen információt be lehet gyűjteni. Aztán, ha begyűjtöttem az információkat, kialakítok egy ideiglenes véleményt magamnak, abszolút megengedve, hogy ez bármikor megváltozzon. Bármit olvasok, soha nem az eredeti írás jelenti számomra a lényeges információt, hanem a kommentek olvasása. Ezzel tágítom az elfogadóképességemet. „Van ilyen is, meg van olyan is” – mondta egyszer Feri barátom. 😀 Mi a baj ezzel a dualista kategorizálással? Csupán annyi, hogy bizonyos egyedekről alkotott ítéletet általánosítunk, csoportra, nemzetre, vallásra, gondolkodásra és ekkor beszélünk arról, hogy x egy „izé”, a „bigyó” csoportba tartozik, holott csak másképp gondolkodik, nem is „izé” és nem is tagja semmilyen csoportnak. Kollektiv felelősséget kreálunk, és ettől megszemélyesedik a „rossz”, akit így már lehet vegzálni, ellenségeskedést, harcot szítani, megosztani. Erre mondta a fiam, hogy ez manapság nem működik, mert megjelenik egy hír, hogy y országban pl. gyilkolják a keresztényeket. Ha meg akarod tudni, hogy tényleg így van-e, valamelyik közösségi portálon megkérdezed az abban az országban élő társaidat, aztán megtudod, hogy történt kis létszámú radikális csoportok részéről támadás, de az nem az országban élő többség véleménye és hozzáállása a kereszténységhez vagy bármilyen más felekezethez. Ez most azért lett aktuális, mert az USA kormánya pont a napokban tette közzé, hogy a „tavaszi forradalom” muszlim (!) országaiban megnövekedett az általános keresztényüldözés. Ez a jelentés tele volt az előbb említett általánosítással, háborogtam is azonnal, alapozzák már a gazdasági válság „megoldását”, ki kell robbantani egy nagyméretű ellenségeskedést, gyűlöletet, aztán fegyvert kell adni mindkét tábor kezébe jó sok pénzért. De nem kell nekünk ilyen messzire menni, elég az, ami kis hazánkban történik. Minden etnikumból, felfogásból és vallásból vannak barátaim, sőt még rokonaim is akadnak, nem vagyok hajlandó elhinni és pláne elfogadni ezeket az általános bűnbak szövegeket. Volt nekünk egy csomó történelmi példánk, tapasztalatunk, nem kéne már újra megismételni azokat a szörnyűségeket, amiket ennek fényében elkövettünk. A szeretet istene nem szelektál, nem ítél, nincs neki kedves, meg kedvesebb, nem tagja egyetlen felekezetnek, népnek, fajnak sem és egyáltalán nem érdekli, hogy kinek mi a véleménye erről.

„– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.
– Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati.
– De igenis elvesszük!
– Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.
Csodálkozva néztek rá.
– Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
– Döm.
Megkérdezték hát a virágot.
– Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
– Igen – mondta.
– De hiszen nem öntözött!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen nem kapálgatott!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen rád se nézett!
– Tudom – mondta a virág.
– Aztán meg agyonöntözött.
– Tudom – mondta a virág.
– Agyonkapált.
– Tudom – mondta a virág.
– Sápadt lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Csenevész lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Akkor meg miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.
– Azért, mert szeretem – mondta a virág.
– Miért szereted? – háborgott Aromo.
– Csak – mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
– Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha.”
(Lázár Ervin: Négyszögletű kerek erdő, Vacskamati virágja)

Következő alaptézis, hogy a közvetlen barátaimmal, családtagjaimmal azonos módon kéne gondolkoznom. A szív elé helyeztük az észt. Keressük az „igazságot”, ami kizárólag attól lesz „igazság”, hogy sokan mondják, még akkor is, ha másképp gondolják. Így lett a szeretet pótléka a törvény, a szabály, az etika, az udvariasság vagy a diplomatikus hozzáállás. Hát ettől lett olyan képmutató a világunk, mint amilyen! Ez egyszűen egy hazugsághalmaz. Ne szépítsük! Amikor naponta éljük meg a változó törvényeket, szabályokat, rá kell végre ébrednünk, ez nem fog bennünket megtartani. Világunk bizonytalansága mindannyiunk belső bizonytalanságának kivetülése. Akkor meg ne akarjunk már valami ködös, idejétmúlt, örök érvényű biztonságot! A nyáj biztonsága hamis illuzió, addig tart csak, amíg a nyáj közepén vagyunk. Egy „bizonyos” van, ezt pedig változásnak hívják. Mindannyiunk közös elgondolásaként, ennek hirtelen felgyorsult állapotát éljük. Senki sem „tehet róla”, mi akarjuk ezt megélni, megtapasztalni. Ne kenjünk, ne ködösítsünk, ne hibáztassunk, ha benne vagyunk, akkor a miénk! Még akkor sem tudnánk egyformán gondolkozni, ha akarnánk. Máshonnan jövünk, más karakterekkel rendelkezünk, más tapasztalatokat gyűjtünk, más mintákat élünk tudatosan vagy leginkább tudattalanul. Hasonló gondolkodás létezik, ennek alapján alakítunk összetartozásokat. Ám ez is változóban van. A különböző csoportok is természetesen és gyorsan szétmennek, újak alakulnak, nem „egy életre”, hanem egy pillanatnyi hasonlóságra. Az elvhűség egy veszélyes dolog, alárendelem magam egy merev agyterméknek. Ám ha az elvek is változnak, folyton más-más rabszolgatartót fogok választani magamnak. Hát, mit mondjak, nem igazán vágyom erre. Magamhoz kell hűnek lennem. A kérdés, van-e olyan érték ami engem megtart saját egyensúlyomban, amihez minden körülmény között igazíthatom magam anélkül, hogy sérülne emberlány, istenlány mivoltom? Nem elveim vannak, hanem együttérző szívem, ez a középpontom, ezzel pedig el tudom fogadni azt is, hogy neked elveid vannak. Ha neked így jó, így vagy boldog, akkor mindenki boldog körülötted. Ha meg nem, akkor te sem vagy az. Személy szerint én még nem találkoztam boldogságot sugárzó elvekből élővel, de ettől még létezhet. 😀 Mint tudjuk, volt már olyan emberfia is, aki minden szabályt felrúgott, mégis minden életünket meghatározó szabályt vele igazolva akarnak nekünk beadni, eltakarva a mentalitását, a személyiségét. 😀 Bár aki ráérzett erre, annak már semmit nem tudnak beadni. Ez meg egyéni döntés kérdése, másnak hiszek vagy magamnak. Ha magamnak, senkinek nem tehetek szemrehányást ha elcsesztem, vállalnom kell a felelősséget a döntésemért, ha másnak hiszek, akkor én soha nem lehetek hibás, mindig csak a másik. Erről szól a mi kis játékunk. Múltkoriban egy apróságban hoztam egy döntést, amire azt kaptam, hogy ez a többiek felé szeretetlenség. Ez egy olyan hihetetlen jó szöveg, zsarolásnak mindenképp, hogy szarul érezzem magam a választásom miatt! 😀 Elgondolkoztam, mosolyogtam egyet megjegyezve, hogy felvállalom, ha az, de én most a döntésemnek megfelelően fogok tenni.
Számomra a barátság mindennél fontosabbá vált, a családi kapcsolatokat is barátsággá kell mélyíteni, mert másképp nem fog működni. Azt jelenti, hogy mindenki barát lehet, aki állandó változásban, „fejlődésben” van, még akkor is, ha esetleg nem annak látszik. A változás sem egy minősíthető kategória. Pont azért, mert a változás az előző rendszer szétbomlásával, káosszal jár. Ennek kellemetlen következménye, hogy a változás mindig felszínre hoz bennem valamit, amiről azt hittem ez nem lehet az én részem, ezt nem szeretem magamban és nyilván mások sem fogják bennem szeretni. Ám mégis kibukik. A barát az, aki önmaga változásaiból is tapasztalatokat gyűjtve elviseli, elfogadja az én változásaimat és bármilyen pillanatnyi zűrzavart el tud fogadni, hogy segítse ezt. Ha kell mellettem áll, ha kell, magamra hagy, mert nem küzdheti meg helyettem az újjászületés vajúdását. De tudom, hogy mindig számíthatok rá, soha nem fog elítélni, kiközösíteni, bízik bennem, nem néz betegnek, hülyének, nem sértődik meg, de mindig megmondja, hol vannak a határai, amit nem léphetek át. Harag nélkül, szeretettel mondja el, mit is lát, ezzel is segítve saját magam tisztázását, nem köt ki feltételeket, de rám csukja az ajtót, ha kínomban akaratlanul sértegetem. Majd újra rámnyitja, ha lenyugodtam. 😀 A nagyon kellemetlen az, ha többeknél egybeesik a zűrzavar. Jó, ha szívben tartjuk önmagunkat és a barátainkat, az eszünk mindig meg fog csalni. Az ész csak az „igazságát” fogja monoton fújni, a szív hallgatni is tud, sőt a kellő pillanatban megölelni is, vagy éppen mosolyogva faképnél hagyni. Ganz egal. A sértettségem pedig mindig az én problémám, az én sebem, nekem kell megoldani. Nagy segítség akkor, ha őszintén akarok szembesülni önmagammal, és csak egyszer kell meggyógyítani. 😀